320 kilométer és egy húzás

[prettyianthe]

Aznap este határoztam el, hogy letörlöm az összes ilyen appot a telefonomról. Komolyan. Már a hónap eleje óta mantráztam magamban, hogy ez az utolsó húszas, amit rászánok, és ha nem jön össze semmi, akkor vége. Nem azért, mert nagy összegeket vesztettem – sose voltam az a típus, aki a számlája felét berakja –, hanem mert éreztem, hogy kezd unalmas lenni. A villogás, a pörgés, a "majd a következő" érzése. Kiégtem.

Aztán jött egy váratlan műszak.

Csütörtök délután hívott a főnök, hogy Péter lebetegedett, be tudnék-e ugrani helyette az éjszakai műszakba? Dupla bér. Persze, hogy beugrottam. Két műszak között aludtam vagy négy órát, de a dupla bér az dupla bér. Este tízkor már a raktárban pakoltam a megrendeléseket, és közben azon gondolkodtam, hogy holnap reggel, mire hazaérek, veszek egy rendes kávéfőzőt. Vagy legalább egy rendes szemes kávét.

A műszak hajnali négykor ért véget. Mire hazaértem, már öt óra volt, és a testednek fingja sincs, hogy most aludjon vagy reggelizzen. Lefeküdtem, de nem ment a alvás. Valamiért bekapcsolt az agyam. Ott feküdtem a sötétben, hallgattam a hűtő zúgását, és hirtelen eszembe jutott az a bizonyos oldal. Az, ahol hetekkel ezelőtt játszottam utoljára.

Ne kérdezd, miért pont az. Talán mert a böngészőmben még nyitva maradt. Talán mert a hajnali agy már amúgy sem logikusan működik. Rámentem.

vavada – így hívják. Nem is emlékszem, hol hallottam először, de a dizájn nem volt tolakodó. Se csillámlás, se neonbikák. Csak egy sima, letisztult felület, meg egy csomó játék, amiknek a felét sose próbáltam.

Bejelentkeztem. A számlámon volt 3720 forint. Igen, emlékszem a pontos összegre. Ez az a kategória, amikor már nem elég egy kávéra se a városban, de kidobni is sajnálod. A maradék a múlt heti péntekről, amikor nyertem vagy ötezret, aztán szépen lassan visszaadtam.

Azt mondtam magamnak: rendben. Ezt az összeget nem veszteségnek tekintem. Ez a "játszós" pénz. Ha elmegy, elmegy. Csak addig játszom, amíg nem lesz nulla.

És akkor elkezdődött.

Nem a nagy nyerésről szólt az este. Arról szólt, hogy valamiért minden bejött. Apró tétek, minimális pörgetések. Olyan érzés volt, mintha a gép tudta volna, hogy nem kapkodok, nem vagyok ideges, nem akarok visszanyerni semmit. Tíz perc alatt 3720-ból lett 8900. Aztán egy óra múlva 12 400. Nem hatalmas összegek, de engem ez villanyozott fel a legjobban – nem az egyszeri nagy dobás, hanem a lassú, folyamatos mászás felfelé.

Már majdnem kifizettem. Tényleg. Az egér a "kifizetés" gomb felett lebegett. De akkor eszembe jutott valami. Pár napja olvastam egy cikket, amiben azt írták, hogy érdemes megvárni a második emelkedést. Hülyeség, tudom. Semmi logika. De azt gondoltam: oké, még három pörgetés. Aztán végleg kilépek.

Az első pörgetés semmi. A második egy apró nyeremény. A harmadikon… a harmadikon megjött az a bizonyos érzés. Az, amikor a képernyőn lévő szimbólumok mintha lelassulnának, és te már a pörgés előtt tudod, hogy most valami fog történni.

És történt.

A számlám egyik másodpercről a másikra 78 200 forintot mutatott.

Nem ordítottam fel. Nem futottam körbe a lakást. Csak ültem a széken, a reggeli fényben, és néztem a számokat. Hirtelen olyan csend lett, mintha az egész világ megállt volna, csak a monitor világított a szobában. Anyám alszik a másik szobában. A macska a kanapén. És én ott ülök egy olyan összeggel, amiért a raktárban két éjszakát végigtoltam volna.

Még egyszer ránéztem a vavada felületére. A kifizetés gomb most már nem lebegés kérdése volt. Megnyomtam.

Huszonhárom másodperc. Ennyi idő volt, mire megérkezett az SMS a banktól. A pénz a számlámon. 78 200 forint. Reggel fél hétkor.

Letettem a telefont az asztalra. Vettem egy nagy levegőt. És azt hiszem, először az elmúlt hetekben nem úgy ébredtem fel, hogy "még egy nap", hanem úgy, hogy "van értelme".

Nem lettem gazdag. Nem vettem belőle autót, még csak egy külföldi nyaralásra sem futotta volna. De vettem belőle egy rendes kávéfőzőt, egy zacskó minőségi kávét, és elvittem anyámat vacsorázni egy jobb helyre. Tudod, az a fajta este, amikor nem a számlát nézegeted, hanem csak élvezed, hogy ott vagytok.

Azóta is játszom néha, de teljesen más fejjel. Nem azért, mert számítok a nyerésre. Hanem mert abból a 78 ezerből valami fontosabbat tanultam: a legjobb döntéseket nem akkor hozod, amikor görcsösen kapaszkodsz, hanem amikor már feladtad, hogy muszáj nyerni.

A vavada csak egy oldal. Egy eszköz. De aznap hajnalban véletlenül pont az lett az az eszköz, ami emlékeztetett arra, hogy a szerencse néha akkor kopogtat, amikor már nem is várod.

Azóta a telefonomon egyetlen ilyen app sincs. Csak a böngészőben egy könyvjelző. Hátha még egyszer összefutok azzal a hajnali érzéssel, amikor a semmiből jön a valami.